Enki Bilal - December 32

Nike
Egy ​miniatombomba robban a lábunk előtt. A terasz egy szilánkja szétzúzza az orromat (ebben az évben harmadszor…). A szélsőséges erőszak e pillanatában mi kellett volna még, hogy bogarat ültessen a fülembe (amit szintén megütött a légnyomás)? BÁRMI jobb lett volna, mint a MEGHÍVÓ, mert itt kezdődik minden elölről.

Amir
Erősen magamhoz szorítottam a testét, és ezt az új, közvetlenül rémálmaimból megelevenedett fekete bőrét. Nagyon erősen és nagyon sokáig. Mintha csak furcsaságát próbálnám elűzni.

Leyla
Nike ugyanannyi ideig maradt a barlangban, mint a kilenc másik. Amint kilépett, ő is rögtön papírt és ceruzát kért a törvényszolgától, ugyanúgy mint a másik kilenc tanú, és hozzájuk hasonlóan, ő is hosszú órákig hallgatott. Végül, a másik kilenc tanúéhoz hasonlóan, Nike első mondata is szó szerint, szinte ugyanazt a három kérdést tartalmazta: „A szénizotópos vizsgálat mit mutat a csontok és a lövedékek koráról? A Vadim Le adataival történt összehasonlítás mit mond a betemetett szintről? Mikor van december 32-e?”

A Szörny-tetralógia három szálon bontakozik ki. Nike, Leyla és Amir, a világ különböző tájain szétszórtan élő szarajevói árvák története elsősorban az emlékezetről szól. Egyéni és kollektív emlékezetről, amelyben keverednek Enki Bilal „szülőhelye”, Jugoszlávia szétesésének „írott” képei (egy országé, amely alig néhány évvel eltűnése után máris kikopott emlékezetünkből), valamint a múlt, a jelen és a jövő összemosódó „festett” képei. Az emlékezet segítségével Bilal a jövőt kutatja. Egy lehetséges jövőt, amelyben a Balkán emlékezetét kiterjeszti az egész világra, hiszen ez a világ minden, amink maradt.